Hiányzol. Nem csak most, hanem folyamatosan. Eszembe jutsz a napsugarakról, amikor a kék ég vidáman mosolyog rám vagy amikor meghallok egy szomorkás verset irodalomórán. Az iskolában, a konyhában, a zuhany alatt és az ágyban fekve is elmerülök közös élményeinkben. Kezemben egy fénykép, az a bizonyos emlékkép amikor először zártál büszke karjaidba. Új érzés járta át a testem, amit mi azelőtt még sohasem éreztünk. Kezeid az elején bizonytalanok voltak és talán remegtek is picit, mert féltél hogy elejted az újdonsült unokádat. Csillogó szemekkel néztél rám, amikor a váróban rád mutogatva mondták: büszke nagymama. Hozzásimulok a rólad összegyűjtött képeim kupacához, ölelem, szorítom őket, hátha visszarepítenek a múltba. De nem történik semmi. Mikor kinyitom a szemem, ugyanott ülök és te nem vagy sehol. Nem érzek mást csak magányt és hiányérzetet. Nem pótolja semmi a te ölelésedkor érzett meghittséget, senki és semmi. Remegve elrakom a képeket és erőt véve magamon becsukom a fiókot ahonnan kivettem őket. De ebben a pillanatban bevillan egy újabb emlék. Ahogy mindig rám mosolyogtál és azt mondtad hogy én vagyok a legszebb kislány az egész világon. Egyszerre támad kedvem sírni és mosolyogni, de csak bámulok a messzeségbe, mintha azt nézném ahogy fájdalmas léptekkel eltávolodsz tőlem.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése