Angyali álom

Gyűlnek az esőfelhők, a közeli kék égen.

Egy hideg és zord szellő hasít bele a nyári melegbe.

Valami jön, egyre csak közeleg, valami gyászos,

valami amitől a könny is kicsordul.

Eltűnik a nap, elsötétül minden,

gyászba borul most az élénk természet.

Egy régi szófoszlány, egy ének,

egy mosoly emléke ugrik be,

majd tovaszáll mint homok a szélben.

Csend van, esőt jelző csend,

csak néhány szipogás töri meg a szent némaságot.

Egy nagy tömeg gyűlt össze a temetőben.

Rokonok barátok, s közeli barátok, akikben

úrrá lett az üresség érzete.

A koporsó köré gyűlnek mind

és siratják a múltat, egy múltbéli teremtést.

A koporsó zárva van, s az a zár

nagy elszántsággal védelmezi a benne fekvő angyalt,

aki mára már a mennybe készülődik.

Rejti még az angyal mesebeli szépségét,

oly tiszta lelkét, útrakész szárnyait.

A szent koporsót leeresztik a mélybe,

majd angyalunk szárnyra kap, s felrepül az égbe.

Ég veled angyalunk, jó szándékú nemes szív

egyszer majd újra találkozunk, az égbolt rejtekén.