Azon a bizonyos gyászos napon

Kikerült a szekrényből a fekete ruhám. Mivel ez az első temetés amire elmegyek, sose volt még rajtam ez a ruha. A tükör előtt állva méregetem magam, legalábbis látszólag. Aki visszanéz a tükörből rám, nem én vagyok. Nem lehetek én. A szemeim táskásak, arcom sápadt és hófehér. 1 hete még nem így néztem ki. Majd kicsattantam a boldogságtól és csillogó szemmekkel ültem a nagymamám ölében. Ettől a gondolattól összeszorul a szívem és lehajtva a fejemet, egy könnycsepp gördül végig az arcomon. Ezután veszek egy mély levegőt és előveszem a dédnagymamámtól kapott arany nyakláncomat. Ő is elhagyott 10 éve, de akkor még túl kicsi voltam ahoz hogy felfogjam, mi is történik valójában körülöttem. Hajamat kontyba tűzöm és mégegyszer farkasszemet nézek a tükörből visszapillantó lányra. Végül lassú és fájdalmas léptekkel kilépek a bejárati ajtón.

Az élet szakaszai

Ezek a felnőttek mindig olyan furák,

azt mondják szeretik, tisztelik a munkát.

Eközben álmosan és fáradtan hazaérve,

nem jut idő soha, a kedvenc mesémre.

Azt mondják a munka az életünkben fontos,

mégis minden induláskor apum inge foltos.

Nap mint nap egyre kevesebbet nevetnek,

engem pedig folyton spenóttal etetnek.

Ez engem se nagyon tesz már boldoggá,

a gyerekek a spenóttól válnak bolonddá.

És az a sok szabály, meg a korai lefekvés,

időben felkelés,az a sok dicséret elnyerés.

Ezek a felnőttek mindig olyan szigorúak,

folytonos piszkálásaik egyre iszonyúbbak.

Ahogy egyre csak nősz és idősebb leszel,

abba is beleszólnának, hogy mikor mit veszel.

Mert ez a ruha szerintük túl szűk,rövid, mini,

pedig manapság ilyet hord mindenegyes tini.

Hajamat festeném, műkörmöshöz is el mennék,

a suliban már rég, kisminkelt, szép díva lehetnék.

Mára már létfontosságúak nekem a pletyka lapok,

tanácsot adnak arra az esetre, ha egyszer bókot kapok.

Pedig a szerelem a mai világban elengedhetetlen,

a sok csaj és srác, ebben a korban telhetetlen.

Ezek a felnőttek a legnagyobb kincsek az életemben,

anyát, apát, papát, mamát örökké megőrzöm szívemben.

Mert az a sok bölcsesség, sok okosság, szép szavak

fejembe vésődtek, örökké a lelkemben maradnak.

Hisz az a sok fura felnőtt, idős néni és bácsi,

olyat nyújtott nekem mit a világon nem nyújtott bárki.

Ezért lelkiismeretes maradok, becsületem megóvom,

s mit tőletek gyakran hallottam, azt mondom: Megoldom!

Német rímes vers - Deutsches gereimten Vers

Auf der Straße ist viel Schnee,
Vor der Tür trinke ich heißen Tee.
Dann suche ich meine Puppe,
und ich koche für sie eine Suppe.
Ich benutze beim Spülen den Stecker,
und dann höre ich meinen Muti's Wecker.
Auf dem Teller ist der Gnatz breit,
dafür ich spüle weit.
Mein nasse Haar sind nicht sehr schön,
aber ich finde meinen Föhn.
Danach sitze ich in die Bad's Ecke,
aber ich bringe nicht meine rote Decke.
Wann ich hätte kleines Licht,
Ich schreibe weiter die Gedicht.

Ha nem lennél

Ha nem vagy itt, szívem üres,
mint egy eltaposott ásványvizes palack.
Ha nem szólsz hozzám, úgy érzem hogy
semmi értelme az életemnek.
Ha nem láthatlak, azt kívánom
bárcsak kialudna a szemem világa.
Ha nem szólhatok hozzád,
némaságot és elhagyatottságot érzek.
Ha nem ölelhetlek meg,
az olyan érzés mintha testem kihűlne
és sápadtan érzéketlenné válna.
Ha nem fogod a kezem, kézfejem érdes és hideg.
Ha nem nézel rám, az olyan érzés,
mintha a világ hátat fordítana nekem.
Egy szóval te jelented nekem az életet,
a halált, a kezdetet és a véget.
Nélküled nem tudnám elképzelni
az életem, hisz nekem te vagy a
nagybetűs élet.
És hogy miért írom e sorokat?
Mert kimondhatatlanul szeretlek <3

Ezt a verset kimondottan életem szerelmének ajánlom, mert imádom <3

Angyali álom

Gyűlnek az esőfelhők, a közeli kék égen.

Egy hideg és zord szellő hasít bele a nyári melegbe.

Valami jön, egyre csak közeleg, valami gyászos,

valami amitől a könny is kicsordul.

Eltűnik a nap, elsötétül minden,

gyászba borul most az élénk természet.

Egy régi szófoszlány, egy ének,

egy mosoly emléke ugrik be,

majd tovaszáll mint homok a szélben.

Csend van, esőt jelző csend,

csak néhány szipogás töri meg a szent némaságot.

Egy nagy tömeg gyűlt össze a temetőben.

Rokonok barátok, s közeli barátok, akikben

úrrá lett az üresség érzete.

A koporsó köré gyűlnek mind

és siratják a múltat, egy múltbéli teremtést.

A koporsó zárva van, s az a zár

nagy elszántsággal védelmezi a benne fekvő angyalt,

aki mára már a mennybe készülődik.

Rejti még az angyal mesebeli szépségét,

oly tiszta lelkét, útrakész szárnyait.

A szent koporsót leeresztik a mélybe,

majd angyalunk szárnyra kap, s felrepül az égbe.

Ég veled angyalunk, jó szándékú nemes szív

egyszer majd újra találkozunk, az égbolt rejtekén.

Kérdések a szívhez

Szeret vagy nem szeret?
Ezt a kérdést szinte minden ember
nap mint nap felteszi magának.
Ha szeretett most mért nem szeret?
Gyötri magát minden reményvesztett,
élete minden percében.
Hogy lépjek túl rajta ha én
még mindig szeretem?
Kérdezi magától a sok
elhagyott szerelmes.
Azt érezte amit én,
a titkos találkák közepedte?
Aki ennél a kérdésnél tart,
érzései között válaszra nem lel.
Vajon mikor döntötte el hogy
végleg elhagy? Egy óra, egy perc
vagy akár egy másodperc
töredéke alatt. Mit nem tudtam megadni neki?
Ezt még pontosan ő se tudja elmondani.
Együtt lehetünk mi még valaha is?
Ne reménykedj, nincs esélyed.
Ő már más kezét fogja...más szívét rabolja

Pillanatnyi vég

Reggel felkelsz mit sem sejtve, 
szemed csillog, ajkadon mosoly, 
jókedved az égig ér. 
Sok a napi tennivaló, 
de kell valami ennivaló. 
Aztán ott van még az átöltözés, 
fésülködés, sminkelés. 
Fél óra és készen is vagy, 
sürögsz-forogsz mosolygósan. 
A szerelem fűt, vidámság hűt, 
mit sem sejtve ütöd el az időd. 
Délután betoppan, ridegen s hidegen, 
szemében nincs meg a láng, 
pedig csak egy csókra vágysz. 
Vége.... mormolja halkan, 
azzal megölel és ott hagy. 
Bevágódik az ajtó, 
térded csattan a padlón. 
Nem érted mi történt, 
mikor múlt el, hogy múlhatott el. 
Becsukod a szemed, 
érzelmeid eltűntek. 
Nem tudod mit gondolj,
elveszett vagy és nyomorogsz.

Keresztelés, avagy temetés

Díszes a nép, örömteli a hangulat. Egy szőke kislányt ünnepelnek, érte harangoznak. Gagyog a kislány, nevetnek a szülők, keresztszülők, nagyszülők. A dédnagymama is elejt egy mosolyt, az őszhajú néni, a nagylelkű dédi. A templom megtelik, nincs egy üres pad se, a sarokban egy másik család kuporog keseredve. Végig ment a mise, most jöhet a vége, Megkeresztelik a kislányt, a család örömére. Utolsó szónoklat, fekete csipkés gyászhír, a kesergő anya megrezzen, s arca eltorzul máris. Halál sápadt arca férje vállán pihen, könnyek sóhajok esnek, de mégis istenhez esdekelnek. Elvesztették gyereküket, a kis Krisztiánt, kit elnyelt a medence vize, még tegnap délután. Nagyon friss a gyász, egyre sűrűbb a sírás, örökre bevésődik szívükbe a mai harangozás. Egybegyűltek fele sír, másik fele nevet, egyik fele gyászol, másik pedig ünnepel. Az élet olykor kegyetlen de mégis szép tud lenni, kétoldalú e fogalom, kétoldalú e hatalom.

Szőke tudalékos kislány

A délután folyamán, a park egy padján egy édesanyát néztem. Szelíd arcú fiatal, kislánya pedig cseverésző kisangyal. 5 év körül lehetett és várta kérdéseire mi a felelet. 
-Édes anyám, anyácskám. Mit jelent számodra a barátság? 
Megfogott e kérdés, e fogalom, valójában mit jelenthet a barátság szó? Eszembejutott pár ember, s az emberekről tengernyi emlék. Emlékek melyek vidámak, meghatóak de mégis elmúltak. Előveszem a telefont, benne egy ismerős szám lapul. Kicsöng a vonal, majd beleszól, egy rég nem hallott, vidám helló. Aznap volt ott minden. Nosztalgia, régi ügyek, kivel mi lett, miből mi lett. Előkerültek bizalmasabb dolgok is mint a szerelem vagy magánügyek és az élet nagy kérdései is. És hogy ezt mind kinek köszönhetem? Egy szőke tudalékos tündérnek.

Esti gondolatok

Besötétedett már, a lámpa se világít, 
egyedül vagyok, s szívem imái. 
Gondolkozok mindenen, mi a helyes és mi nem, 
miért vagyok pont ilyen, miért nem inkább másmilyen. 
Különc, béna, ronda, visszhangzik a fejemben,
valaki épp lyukat fúr, megsebzett lelkemben. 
Miért bánt ő engem? Mi a baja velem? 
Választ nem kapok, de egyre csak nevet. 
Azért bánt engem, mert nincs éppen jobb dolga, 
mint hogy emberek lelkét piszkolja. 
Komiszul és arrogánsan este jő el ide,
s szorgosan hozzálát, sok még a teendője. 
Felkavar és elkeserít ez a röpke érzés, 
terjed, beborít és egyre elkeserítőbb a vérzés. 
Utánna elillan, mint ki jól végezte dolgát,
ott hagy engem a könnypatakba és szaporán megy tovább.

Szerelmemnek

Színjátszó buborékok, pillangók a gyomrodban.
Szeret vagy nem szeret? A kérdés mely foglalkoztat.
Reggelente vele ébredsz, rá gondolsz mikor szemed lehunyod,
Szíved rágondolva menten lenyugod.
Szeretlek, imádlak, kívánlak, akarlak,
e sokat mondó szavak egyre gyakoribbak.
Ránézel a kék égre, szemed előtt ott dereng,
halvány mosoly, lángoló szív, mely soha el nem feled.
Érintésével csak úgy perzsel,
csókjaival beborítja egész tested.
Simogatás, borzongás, jó szoros ölelés,
hirtelen úgy érzed, az egész világ a tiéd.
Csillog a szeme, a mosolya meg sármos,
fogalmad sincs miért, de megint újra lángolsz.
Ragaszkodsz hozzá, ő neked egy álom,
senki más nem kell többé, előre is látod.
Mélyen nézz a szemébe, csókold meg a homlokát,
mondd neki hogy szereted, add neki a koronát.

Elhidegülve

Eltelt egy hónap azóta a nap óta,
mindketten egy helyre kerültünk: a padlóra.
Az idő kerekét visszaforgatva jobbá tehető?
S a múlt árnyéka könnyen feledhető?
Nem, mégsem, bele se gondolok,
nem maradt itt más, csak por és romok.
Érdemes törmelékből házat építeni?
Nem lehet ezt tovább szépíteni.
Mostanra már más kezét fogom
és a szívem is már másé,
mert tudom, mi már sose leszünk egymásé.

Gyertyák a síron

Az est homálya fedi a nyugovóra induló tájat,
csend és némaság mely készül befedni mindent.
Néhány ág ropogása, levél csörgés az utolsó zaj,
mely serényen próbálja élettel telivé tenni, az este néma énjét.
Majd aludni tér minden, új reményeket fűzve ahoz,
hogy holnap minden jobb lesz, s kívánnak szebb napot.
A sírkövek is hidegek és ridegek,
nem táplálja már tűz, kihűlt szívüket.
Egy-két helyen fellobban apró mécses lángja,
mely reménysugarat hoz eme hűs éjszakába.
Fiatal láng, olvadó viasz,
mára már csak ennyi nyújt vigaszt.
Gyertya fény, s rózsa illat,
majd egy emlék mely hirtelen felvillan.
Némán állsz a sír előtt,
felidézed a rég elmúlt időt.
Mely rettentően gyorsan pereg
de a hiányt semmi sem gyógyítja meg.

Mondj valamit

Mondj valamit kedvesem,
mondj valamit, bármit.
Szeretsz avagy gyűlölsz?
Nekem már nem számít.
Csak nézz a szemembe
és mondd ki mit érzel.
Nem érdekel már, mit mondasz,
csak ne nézz rám ilyen zordan.
Szemeid csillogjanak,
akár a holdfény.
Szavaid csengjenek,
akár egy gyermeki nevetés.
Nézz rám és mondd ki,
s ne bánd meg szavaid.
Elmulasztott alkalom,
mely elkísér az életben,
többet kínoz mint most bármely szó.
Földi kín vagy pokol tüze?
Kegyesebb mintha eme érzés üldözne.
Nem létezik oly tiszta könny,
mely tisztára moshatna téged odafönn.
Tedd a kezed most a szívedre
és mondd meg hogy ő mit szeretne.
Végy egy mély levegőt,
ne fogd vissza magad.
És mondd meg,
mondd meg amit szíved akar.

Vágyódás

Szemem fénye, életem értelme,
miért dobtál el és mentél el?
Te nem érezted amit én éreztem?
Vagy most nem szenvedsz ahogy én szenvedtem?
Ha a döntésed sziklaszilárd, miért harapod a szád?
Szemed miért könnyes és vörös?
Ha sose szerettél, miért én vagyok a bűnös?
Élményeink vegyesek,
de a gondolataim nem kegyesek.
Boldog perceink akár a méz,
amikor még szorított a két féltő kéz.
Jelen napjaim csak úgy szürkén tengenek,
szívem, lelkem együtt, folyton keseregnek.
Hiányzik az ajkad, s a sok becéző szavad,
melyek oly jámborak voltak, mint a fehér lovad.
Kérdezem én éjről-éjre,
mikor jutottunk el ily mélyre,
hogy úgy nézünk egymásra, mint a szakadék két széle?
Érzéseim irántad erősek,
de lelkem szilánkjai még apróbbra törtek.
Elbúcsúzok tőled, mivel mást nem tehetek.
A jövőnkről szóló tervek mindig a fejemben lesznek.

Könnyekről

Sokan nem értik, hogy mire jók a könnyek,
hogy honnan erednek, s végül hova kerülnek.
Miért esnek olykor jól vagy
miért okoznak annyi kellemetlen pillanatot?
Erre a választ senki se tudja,
mások pedig hallani se akarnak róla.
A mai világban szabadjára engedni
a könnyeinket mások előtt, bűn.
Egyfajta gyengeség, gyávaság megnyilvánulása,
amiért lenézik az embert.
És hogy miért akar mindenki erősnek látszani?
Tisztelet, elfogadás és legfőképp felnézés reményében.
De nincs olyan élőlény a Földön aki ne sírna,
hisz nincsenek annál tisztább érzések,
melyeket könnyek kísérnek vagy a sírás lemossa.

Hiányod örök

A hiányod örök és végtelen,nem tudom hanyadjára  írom le ezt.
Olykor-olykor felelevenülnek az emlékek, de rájövök hogy csak foltok maradtak belőle.
Ajkaidon nem csüngnek ezernyi bókok s szép szavak.
Gesztenyebarna szemeiddel nem pásztázod vidám arcomat.
Kimegyek a sírodhoz, de te túl mélyen vagy már.
Szemed üveges, arcod szürke, és én is sápadt lettem most a percek során.
Szívemhez kapok, fájdalom uralja testem, öntudatlanul magam elé révedek.
És hiányod reszelős hangja üvölt belőlem.
Felállok a sírtól, tovább megyek letörve .
Édes, drága nagyikám, soha el nem feledlek <3

Karácsonyi ének

Kis karácsony, nagy karácsony,
összegyűlt itt a családom.
Összeült itt mindenki,
ki a hasát nagyon félti.
Sürgölődés a konyhában,
gyomorkorgás a szobában.
Amég mama bent filózik,
papi a pontyokkal birkózik.
Tükörponty ez unokám,
konok halfaj bizony ám.
Vacsi után sok süti vár,
Kitti erre végig rájár.
Így telik el a karácsony,
kis karácsony, nagy karácsony.

Elvesztésed érzése

Rád néz és nem mosolyodik már el többet,
s szíve nem ver már oly hevesen.
Nem szorít magához,
nem ölel át biztonságot nyújtó karjaival.
Szemei sem csillognak,
nem fürkészik íriszeid mélységét.
A huncut pillangók is erejüket vesztve
fuldokolnak a gyomrában.
Most rád néz és próbálja átérezni,
mi játszódott le benned, amikor ő elment.
Fájdalmat lát és kínokat,
reménytelenséget és gyengeséget.
Egy átszúrt szív, egy szakadt lélek,
belül sebek, lyukak, rések.
De te hirtelen lehajtod a fejed,
mert a többi érzést felvállalni nem mered,
mint a szeretet, hiány vagy a puszta vágy.
De ezt a mozdulatot ő nem menekülésnek látja,
belső hangjai teljesen mást kiabálnak.
Lemondtál, bántottad, leléptél, elhagytad,
s érzi hogy igazuk lehet, eme ismeretlen hangoknak.
Rájön hogy igazából mennyit is vesztett,
így inkább könnyes szemmel, némán fordul el.
Úgy érzed már nem vagy fontos neki,
nem érdekli miken mentél miatta keresztül.
Szép csendesen összerogysz a földre,
és némán bámulod remegő lábait.
Nem látsz már semmit, arcodat könny áztatja
és elhagy eddigi éltetőd, a keserű remény.

Szívemben örökké élsz

Hiányzol. Nem csak most, hanem folyamatosan. Eszembe jutsz a napsugarakról, amikor a kék ég vidáman mosolyog rám vagy amikor meghallok egy szomorkás verset irodalomórán. Az iskolában, a konyhában, a zuhany alatt és az ágyban fekve is elmerülök közös élményeinkben. Kezemben egy fénykép, az a bizonyos emlékkép amikor először zártál büszke karjaidba. Új érzés járta át a testem, amit mi azelőtt még sohasem éreztünk. Kezeid az elején bizonytalanok voltak és talán remegtek is picit, mert féltél hogy elejted az újdonsült unokádat. Csillogó szemekkel néztél rám, amikor a váróban rád mutogatva mondták: büszke nagymama. Hozzásimulok a rólad összegyűjtött képeim kupacához, ölelem, szorítom őket, hátha visszarepítenek a múltba. De nem történik semmi. Mikor kinyitom a szemem, ugyanott ülök és te nem vagy sehol. Nem érzek mást csak magányt és hiányérzetet. Nem pótolja semmi a te ölelésedkor érzett meghittséget, senki és semmi. Remegve elrakom a képeket és erőt véve magamon becsukom a fiókot ahonnan kivettem őket. De ebben a pillanatban bevillan egy újabb emlék. Ahogy mindig rám mosolyogtál és azt mondtad hogy én vagyok a legszebb kislány az egész világon. Egyszerre támad kedvem sírni és mosolyogni, de csak bámulok a messzeségbe, mintha azt nézném ahogy fájdalmas léptekkel eltávolodsz tőlem.....

Leszek hattyú

Leszek hattyú, mely a víz tükrén kecsesen ringatózik.
Leszek egy vízcsepp, az óceán mélységében.
Leszek a hold, mely fényével reménységet hoz az éjszakába.
Leszek fa, fű, bokor, melyek  ékesítik az erdei tisztásokat.
Leszek levegő, amely nélkül élet nem létezne.
Leszek fűzfa, szomorúbbik fajta, mely magányos sorsát siratja.
Leszek madár, a szabadság madara, ki szomorúan dalol az ereszen a raboknak.
Leszek szél, tornádó, vulkán, Földet pusztító orkán.
De csak egy mákszem vagyok e kontinensen, e bolygón.
Nagy tervekkel telve, s álmodozásban sem utolsó.