Hogyan is mondhatnám el neked,hogy a szívem miként és mit érez? Ha téged hidegen hagy ez az egész, én minek küzködjek a szavakkal? Pedig nem lenne olyan nehéz válaszolnod erre, a válasz ott motoszkál benned már régóta. Egyszerűen ki akarod élvezni szenvedésem minden pillanatát, amennyire csak ez lehetséges. Látni akarod ahogy hiányod terhe alatt szép lassan összecsuklok. Tényleg ennyire tetszik a látvány? Ez téged tényleg ennyire boldoggá tesz, mint ahogy mások előtt mutatod? Ha így van, nem értem miért vetted fel azt a idétlenül kinéző, vigyorgós maszkodat. Pedig igazán rám vigyoroghatnál, őszintén és elégedetten, ha tényleg ennyire jól szórakozol rajtam, már a kezdetek óta. Ha ez így neked jó, mért van szükséged általad gyártott, mesterséges boldogságra? Találtál helyettem mást, amit én a megismerkedésetek óta megértek és elfogadok. De ha tényleg olyan boldoggá tesz téged, mint ahogy mondod, akkor miért nem csillog a szemed amikor műmosollyal ránézel? Csak egy pótlékot jelent neked, semmi többet, szerintem ezt ő is tudja, talán még nálad is jobban. De a kérdéseimet ez se válaszolja meg igazán. Ha te szúrtad el ezt az egészet, miért pont te vagy az aki nem tud megbocsájtani a másiknak? Mégis milyen sérelem feketítette be a szívedet? És ha létezik efféle sérelem, akkor az én szívem miért maradt oly tiszta, mint egy fehér galamb? Nem értelek, de szerintem még te se érted magad.Viszont az én hitem erős, mint egy ártatlan kisgyermeké. Hiszem azt hogy egyszer majd minden megjavul köztünk, hisz látom, te is ugyanezt akarod. A remény még mindig nem hagyott el, ahogy téged se. De egyenlőre csak ennyit mondhatok: remélem hogy egyszer könnyeim tengere, tisztára mossa szívedet és lelkedet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése