A mi mesénk

Ha kinyitom a mesekönyvemet,
hiányolom belőle a történetünk,
amely akár egy szép tündérmese,
minden nap újra elvarázsol engem.
Ezért megírom én a kis mesénket,
hogy átélhessem újra azt az időt,
mikor végre megismertelek téged
és a veled eltöltött hosszú éveket.
Egyszer volt, hol nem volt, várnád,
de már a kezdet sem volt egyszerű,
hogy kijelenthessük biztosan, hogy
szokványosan kezdődött minden.
Talán a hol volt, hol nem volt az a
bevezetés, ami igazán illik hozzá,
mert váltakozva volt és nem, lett
és lehetett, nagybetűs szerelem.
A hercegnő nem volt tökéletes és
a herceg is csak egy hétköznapi srác
lehetett, fehér paripa és kastély nélkül.
De ahogy telt az idő, az apró hibáik
szép lassan elhalványulni tűntek és
a herceg szemében a hercegnő lett
a legszebb, legcsinosabb, legbájosabb.
A herceg se tűnt onnantól egyszerűnek,
sem pedig egynek a sok közül, mert
nem kellett békából daliás királyfivá
változnia, hogy a hercegnő megszeresse.
Mikor egymásra találtak, felhőtlen öröm
és a szerelem tüze lobbant fel szívükben,
amit azóta is féltően táplálnak és nem
hagyják kihűlni az édes érzelmeiket.
Ezután jön az a rész, hogy boldogan
éltek együtt, még meg nem haltak?
Mi van akkor, ha ez még pontosan nincs
megírva a sorsuk színes mesekönyvében?
Hisz az élet nem mindig varázslatos és
reményteli, de ha valóban kitartotok
egymás mellett, elnyeritek eme jutalmat,
hogy sírig tartóan boldogok voltak együtt.

Szív metafora

Testünkben ott kattog szüntelen,
az életóra fürgén járó kismutatója,
mely ütemes dobogással emlékeztet,
az idő véges, a halandók életében.
Egy apró dobbanás csak töredék,
az eltelt évek egy-egy másodperce,
melyet sokan csak semmibe vesznek.
Pedig a sok jelentéktelen tik-tak szó,
a számtalan ritmusos szívdobbanás,
az az életünk, ha elfeledted volna.
Az életórád pedig ketyeg és ketyeg,
és ezen nincs hatalmad változtatni,
nem tekerheted vissza se pedig előre.
Most kell élned, míg eleven és sebes,
addig, amíg ki ne fogy a gombelem,
mert utána csörög egyet és vége van.
Vége van, ezt gyakran hangoztatják,
vége egy filmnek, vagy a tanóráknak
vagy akár egy hűn áhított érzésnek.
De abba bele se gondolnak, mi van
ha egyik pillanatról a másikra tényleg
kijelenthetjük: innen már nincs tovább.
Tedd most kezed bátran a szívedre,
ugye hallod hogy ver, ugye hallod, hogy
még nem futottál ki teljesen az időből?
Ezért állj fel és tedd meg, nyisd ki a
szád és mondd el, tárd ki a karjaidat
és öleld át jó szorosan, mint még soha.
Mert az életóra egy percre sem áll meg,
ott kattog vidáman a mellkasodban,
hogy számolja a perceid, óráid és az életed.