Kínzó gyötrelem járja át a testet,
kínzó gyötrelem sebzi a szívet,
kínok, átkok, szenvedés, megvetések,
költöztek valakibe,kinek sebe nagyon mély.
Az az édes fájdalom, vérpirosra festve,
csillog a hold fényében, végzetet hozva
s egy elveszett ember halálát kívánva,
ki várja, hogy elérjen hozzá a keserű vég.
Éjfélt üt az óra és emberünk egyre csak
szenved, nem tudja, hogy istene nevét,
ennyi üldözés után, élete végét járva,
szidja embertelenül vagy inkább szentelje.
De esélye egyenlő a nullával, nem éli meg
a várva várt holnapot, mellkasán szúrt seb,
amely elhozta neki az irgalmat sohasem
ismerő, halálos és örökre szóló ítéletet.
Nincs bölcs bíróság, nincs kegyes rendelet,
csak hús és vér, meg még több vér és
talán még egy utolsó emberi elmélkedés
foszlányai, szabadon szállva a szélben.
A halál viszont lecsap, elveszi mindened,
és oly szívtelen, hogy neki aztán próbálhatsz
könyörögni, bármit tehetsz, viszont minden
csak haszontalan, belülről üresedő próbálkozás.
Nem hallja meg jajgatásod, nem hatja meg,
hogy épp a pokol tüze lüktet ereidben, mert
csak jön, elveszi ami éppen kell neki és
egyszerűen eltűnik, mintha nem is létezne.
Nem tépi szét ember formálta bűnbánat,
lelkiismerete sincs a sötét, zord halálnak,
gyermeki sóhajok, nagymama imája
se érinti meg, legyen szó bármely helyzetről.
Amiképp az ember szeme, lassan üvegessé,
élettelenné válik, a teste is egyre kihűlni
látszik, nem marad semmi más belőle, csak
egy érzéketlen, szürke, dermedt holttest.
Életében tele volt álmokkal és vágyakkal,
de egy se teljesült igazán neki, mostmár
pedig muszáj minden ábrándjáról, minden
apró életcéljáról végérvényesen lemondani.
Porból vagyunk, porrá leszünk, mondja a
sok bölcs pap, de nekik sincs kis rálátásuk se,
az alvilág legsötétebb, pokoli bugyrába,
ahonnan még a legtisztább lélek sem tért vissza.
Mert ha leélted az életed, vár rád a végzet, mely
elrabolja mindened, ami eddig természetesnek tűnt
s elrabolja lelkedet, melyet évtizedekig serényen,
őszinte könnyeiddel, aprólékosan meg-megtisztogattál.
