A maszk szép lassan megfullaszt,
a lelkem se kap már szinte levegőt,
szén-dioxid kering az ereimben,
szívem oxigénért kiált, de hiába.
Az emberek arcára kiült a rettegés,
fertőtlenítő szagú a verejtékük már,
sós-klóros könnycseppekkel siratják,
az elvesztett szabadság édes mámorát.
Fakulnak a színek, illatok, emlékek,
mosolyok, fénylő ajkak, nevetések,
a szemekben se csillog már a fény,
helyette csak a félelem szikrázik.
Mikor jön már újra a meleg nyár,
mely felmelegíthetné újra a szíveket,
és visszahozna minden apró pezsgést,
amelyek az életet életté teszik.
