van egy kicsiny síremlék,
szív alakja középen repedt,
mélyéről fars hálaének szól.
Színe kopott hamvasszürke,
rajta száraz falevelek tucatja,
közelében édes vérszag száll,
a koszorúkat elhordta a szél.
A vázában üvöltenek a rózsák,
sírdogálva rohadnak bele mind
a dögszagú, poshadt vízbe,
melyben bogarak tetemei áznak.
A sír körül csoszogó léptek,
fáradt sóhajok törik meg,
az oly időtlen, szent némaságot,
valamire készülődve talán.
Csontarcú, fehér csuklyás,
zord alakok veszik ezután körbe
és köztük én, fekete csipkében,
egy bordó dobozt szorongatva.
Új áldozatokat nyert újra,
a kegyetlen, koromfekete világ,
szétmarcangolva megannyi
világosságot hozó reményt.
Sír a föld és zokog az ég,
könnyáztatta szemeimet
szétmaró savas cseppekkel,
hogy ne sírhassak tovább.
Majd harangszó és gyászének
kíséri a síremlék felnyitását,
hogy ásók csörtetése után
feltáruljon a hideg tömegsír.
Én pedig kiszáradt szemekkel,
remegő léptekkel odalépek,
és belepillantok a sötét gödörbe,
ahol a holt érzéseim nyugszanak.
Aztán kecses mozdulattal
beleszórom a doboz tartalmát,
a lelkem elporladt darabjaival
és a keserű gondolataimmal.
Végül föld hullik a tetemekre,
elfedve a kegyetlen valóságot,
talán egy kis békét is hozva,
a gyász csendes kesergésével.
Én pedig elindulok komoran,
dobozkámmal a hónom alatt,
járva a kíméletlen nagyvilágot,
összeszedni az új áldozatokat.
