Selymes, vörös rózsaszirmok a lepedőm,
alatta hegyes tövisek a matracom,
az üresség a paplanom, amely melenget,
könnyeim a párnám, elterülve körülöttem.
Ez a mi nászágyunk, melyre leheveredtem,
a bordó ágynemű közé vetve magam, mely
vérvörösen pompázik a gyertyafényben,
s áttépett hús szagának aromája száll.
Az én fekhelyem, húsom és vérem,
az én sápadt bőröm árasztja mindezt,
csak fekszem és számolom a perceket,
a halk óraketyegést és az éjfél közeledtét.
A szirmok lágy, gondoskodó simogatása
megnyugtatják hófehér, meggyötört testem,
a rózsák hegyes töviseinek érintése pedig
újabb mámoros kínokba ringatnak el.
Hajam kócosan terül el a rózsaágyon,
itt-ott nedves tincsek tapadnak bőrömhöz,
átadva magát mindannak ami következik,
behódolva az édes fájdalom érzésének.
Te pedig csak állsz az ágyunk mellett,
értetlenül figyeled a megrázó jelenetet,
és remegő kézzel markolod az ágy szélét,
aztán hirtelen téged is átjár az érzés.
Ahogy a tövisek belevájnak tenyeredbe,
egy pillanatra te is érzed mindazt a kínt,
ami átszőtte az egész hálószobát,
beköltözve a sarkokba és átvéve a hatalmat,
ezen a néma, szeptember éjszakai órán.
Aztán kétségbeesetten elindulsz kifelé,
az ajtócsapódás szinte belehasít a csendbe,
majd visszatér az álmot hozó némaság,
én pedig hagyom, hogy elnyeljen a sötétség.
