Őrizlek

Őrizlek a végtelenségben,
csak szoríts jobban ha félsz,
és én átkarollak gyengéden,
hogy remegve, sírva, éberen
nekem se kelljen megriadnom
biztonságot hozó világunkban.

Ha úgy érzed, elég volt már
és a külvilág moraja is bánt,
ha úgy érzed, belefáradtál,
végképp elnyel a sötétség,
a szívem menedékként vár.

Megfáradt, éhező lelkedet,
melyet a világ megtiport,
bársony, tárt karokkal várom,
hogy megpihenhess bennem
és őrizhessem édes álmod.

Az érzéseink hullámhosszán,
távol a sok-sok problémától,
csak ringatózz lágyan a vízen
és szerelmem mint apró tutaj
majd körülöleli fáradt tested.

Ha pedig majd megindul az áradat,
én mindenemmel védelmezni foglak,
kitartva a legnagyobb viharokban is,
felszárítva minden könnycseppedet,
egy szebb és jobb világba ringatlak.

Rózsaágy

Selymes, vörös rózsaszirmok a lepedőm,
alatta hegyes tövisek a matracom,
az üresség a paplanom, amely melenget,
könnyeim a párnám, elterülve körülöttem.
Ez a mi nászágyunk, melyre leheveredtem,
a bordó ágynemű közé vetve magam, mely
vérvörösen pompázik a gyertyafényben,
s áttépett hús szagának aromája száll.
Az én fekhelyem, húsom és vérem,
az én sápadt bőröm árasztja mindezt,
csak fekszem és számolom a perceket,
a halk óraketyegést és az éjfél közeledtét.
A szirmok lágy, gondoskodó simogatása
megnyugtatják hófehér, meggyötört testem,
a rózsák hegyes töviseinek érintése pedig
újabb mámoros kínokba ringatnak el.
Hajam kócosan terül el a rózsaágyon,
itt-ott nedves tincsek tapadnak bőrömhöz,
átadva magát mindannak ami következik,
behódolva az édes fájdalom érzésének.
Te pedig csak állsz az ágyunk mellett,
értetlenül figyeled a megrázó jelenetet,
és remegő kézzel markolod az ágy szélét,
aztán hirtelen téged is átjár az érzés.
Ahogy a tövisek belevájnak tenyeredbe,
egy pillanatra te is érzed mindazt a kínt,
ami átszőtte az egész hálószobát,
beköltözve a sarkokba és átvéve a hatalmat,
ezen a néma, szeptember éjszakai órán.
Aztán kétségbeesetten elindulsz kifelé,
az ajtócsapódás szinte belehasít a csendbe,
majd visszatér az álmot hozó némaság,
én pedig hagyom, hogy elnyeljen a sötétség.

Szeretném

Csak egy percet szeretnék,
melyben egymást átkarolva,
teljes némaságba burkolózva
hallgatjuk egymás szívverését.

Csak egy csókot szeretnék,
amelyben mélyen elmerülve,
megszűnik a zajos külvilág
és elkezdődik a valódi élet.

Csak egy szót szeretnék,
amelyet halkan elsuttogva,
visszahozod a reménységet,
csalódástól megtört világomba.

Csak úgy élni szeretnék,
szárnyalni, mint a madár,
érzelmek és álmok között,
a vidáman kéklő ég nyomán.

Összetört barátság

Ha elengeded a kezemet,
az emlékeinkről is lemondasz
és tökéletes álcába rejtőzve
úgy teszel, mintha nem léteznék?

Ó mondd, ha létezik az örökké
miért nem szólunk egymáshoz
és miért érzem már megint úgy,
hogy egy hang se fér ki a torkomon?

Üvölt a hiányod az ordító csendben,
a fejem is vadul belezsong sokszor,
mikor e két érzés keserves szonátája,
esténként betakarja fáradt lelkemet.

Ó mondd, ha létezik az örökké,
hova lett a derűvel teli mosolyod,
és mondd, miért hagytad kárba veszni,
a közös múltunk boldog pillanatait?

Most ne

Ne nézz most rám,
felkavar a tekinteted,
ahogy háborút kelt 

és vereségbe taszít, 

a szívem csataterén. 

Ne szólj most hozzám, 

ne melengess szavaddal, 

mert ami évek óta fagyos, 

nem idegen neki a ridegség, 

csak öntudatlan álomban él. 

Ne érj most hozzám, 

nincs rá szükségem, 

mert az ismeretlen, 

sose tapasztalt érzés, 

legalább nem hiányzik. 

Ne nézz át most rajtam, 

mert a távolság végtelen, 

több szenvedést okozva, 

mint a fájó közelséged, 

kérlek engedj át a kínnak.