engedd, hogy várjalak a végtelenségig,
mert a várakozás csendbe burkol,
és elnyeli a külvilág néma ordítását.
Mielőtt elmész, mondd, hogy szeretsz,
és ha visszajössz, elfeledteted velem,
hogy egyáltalán várnom kellett rád,
egy percet, egy órát vagy akár éveket.
Ha most rád adom az úti kabátot,
akaszd vissza a helyére ha hazajöttél,
hogy minden alkalommal rápillantva,
tudjam, újra minden olyan mint rég.
Aztán majd a kis kabátodban aludva,
újra biztonságban érezhetem magam,
egy olyan álomvilági valóságban élve,
ahol még el sem indultál az utadra.
