Mindenem

Hagyd, hogy csillag legyek,
hajnalcsillag egy sötét éjszakán,
mely ha nem találnál haza,
beragyogja minden lépted.

Hagyd hogy napfény legyek,
huncut fénycsóva az ablakból,
mely megcsókolja homlokod,
mikor reggel a szemed kinyitod.

Gyengédség és melegség,
közelség és békesség,
otthon és várakozás,
mind én akarok lenni.

Ha pedig lehorgonyoznál,
te lehetsz a mindenem,
egy-egy kósza gondolatom
és minden lélegzetvételem.

Sakkjátszma

Nem tudjuk, hogy ki kivel,

melyik oldalon is  állhat,

ki fekete és ki fehér,

ki huszár és ki vitéz.

Kinek van joga, ahhoz,

hogy elkezdje a játszmát,

ha nincs fekete és fehér,

csak elszürkült, bamba bábu?

Szabály szerint a fehér kezd,

de egyikünk se tiszta már,

lehet, hogy csak az idő pora,

de talán belülről rohad a fa.

Téteket teszünk és remélünk,

taktikázva haladunk előre,

apró egy-egy lépésekkel,

hogy ne legyen nagy veszteség.

Viszont pár elvétett lépés után,

könnyen magunk maradunk:

egy fekete, magányos paraszt

egy kétszínű, korlátolt világban.

Kilátástalan életkép

 A maszk szép lassan megfullaszt,

a lelkem se kap már szinte levegőt,

szén-dioxid kering az ereimben,

szívem oxigénért kiált, de hiába.

Az emberek arcára kiült a rettegés,

fertőtlenítő szagú a verejtékük már,

sós-klóros könnycseppekkel siratják,

az elvesztett szabadság édes mámorát.

Fakulnak a színek, illatok, emlékek,

mosolyok, fénylő ajkak, nevetések,

a szemekben se csillog már a fény,

helyette csak a félelem szikrázik.

Mikor jön már újra a meleg nyár,

mely felmelegíthetné újra a szíveket,

és visszahozna minden apró pezsgést,

amelyek az életet életté teszik.

Temetés

Az érzelmek temetőjében,
van egy kicsiny síremlék,
szív alakja középen repedt,
mélyéről fars hálaének szól.
Színe kopott hamvasszürke,
rajta száraz falevelek tucatja,
közelében édes vérszag száll,
a koszorúkat elhordta a szél.
A vázában üvöltenek a rózsák,
sírdogálva rohadnak bele mind
a dögszagú, poshadt vízbe,
melyben bogarak tetemei áznak.
A sír körül csoszogó léptek,
fáradt sóhajok törik meg,
az oly időtlen, szent némaságot,
valamire készülődve talán.
Csontarcú, fehér csuklyás,
zord alakok veszik ezután körbe
és köztük én, fekete csipkében,
egy bordó dobozt szorongatva.
Új áldozatokat nyert újra,
a kegyetlen, koromfekete világ,
szétmarcangolva megannyi
világosságot hozó reményt.
Sír a föld és zokog az ég,
könnyáztatta szemeimet
szétmaró savas cseppekkel,
hogy ne sírhassak tovább.
Majd harangszó és gyászének
kíséri a síremlék felnyitását,
hogy ásók csörtetése után
feltáruljon a hideg tömegsír.
Én pedig kiszáradt szemekkel,
remegő léptekkel odalépek,
és belepillantok a sötét gödörbe,
ahol a holt érzéseim nyugszanak.
Aztán kecses mozdulattal
beleszórom a doboz tartalmát,
a lelkem elporladt darabjaival
és a keserű gondolataimmal.
Végül föld hullik a tetemekre,
elfedve a kegyetlen valóságot,
talán egy kis békét is hozva,
a gyász csendes kesergésével.
Én pedig elindulok komoran,
dobozkámmal a hónom alatt,
járva a kíméletlen nagyvilágot,
összeszedni az új áldozatokat.

Őrizlek

Őrizlek a végtelenségben,
csak szoríts jobban ha félsz,
és én átkarollak gyengéden,
hogy remegve, sírva, éberen
nekem se kelljen megriadnom
biztonságot hozó világunkban.

Ha úgy érzed, elég volt már
és a külvilág moraja is bánt,
ha úgy érzed, belefáradtál,
végképp elnyel a sötétség,
a szívem menedékként vár.

Megfáradt, éhező lelkedet,
melyet a világ megtiport,
bársony, tárt karokkal várom,
hogy megpihenhess bennem
és őrizhessem édes álmod.

Az érzéseink hullámhosszán,
távol a sok-sok problémától,
csak ringatózz lágyan a vízen
és szerelmem mint apró tutaj
majd körülöleli fáradt tested.

Ha pedig majd megindul az áradat,
én mindenemmel védelmezni foglak,
kitartva a legnagyobb viharokban is,
felszárítva minden könnycseppedet,
egy szebb és jobb világba ringatlak.

Rózsaágy

Selymes, vörös rózsaszirmok a lepedőm,
alatta hegyes tövisek a matracom,
az üresség a paplanom, amely melenget,
könnyeim a párnám, elterülve körülöttem.
Ez a mi nászágyunk, melyre leheveredtem,
a bordó ágynemű közé vetve magam, mely
vérvörösen pompázik a gyertyafényben,
s áttépett hús szagának aromája száll.
Az én fekhelyem, húsom és vérem,
az én sápadt bőröm árasztja mindezt,
csak fekszem és számolom a perceket,
a halk óraketyegést és az éjfél közeledtét.
A szirmok lágy, gondoskodó simogatása
megnyugtatják hófehér, meggyötört testem,
a rózsák hegyes töviseinek érintése pedig
újabb mámoros kínokba ringatnak el.
Hajam kócosan terül el a rózsaágyon,
itt-ott nedves tincsek tapadnak bőrömhöz,
átadva magát mindannak ami következik,
behódolva az édes fájdalom érzésének.
Te pedig csak állsz az ágyunk mellett,
értetlenül figyeled a megrázó jelenetet,
és remegő kézzel markolod az ágy szélét,
aztán hirtelen téged is átjár az érzés.
Ahogy a tövisek belevájnak tenyeredbe,
egy pillanatra te is érzed mindazt a kínt,
ami átszőtte az egész hálószobát,
beköltözve a sarkokba és átvéve a hatalmat,
ezen a néma, szeptember éjszakai órán.
Aztán kétségbeesetten elindulsz kifelé,
az ajtócsapódás szinte belehasít a csendbe,
majd visszatér az álmot hozó némaság,
én pedig hagyom, hogy elnyeljen a sötétség.

Szeretném

Csak egy percet szeretnék,
melyben egymást átkarolva,
teljes némaságba burkolózva
hallgatjuk egymás szívverését.

Csak egy csókot szeretnék,
amelyben mélyen elmerülve,
megszűnik a zajos külvilág
és elkezdődik a valódi élet.

Csak egy szót szeretnék,
amelyet halkan elsuttogva,
visszahozod a reménységet,
csalódástól megtört világomba.

Csak úgy élni szeretnék,
szárnyalni, mint a madár,
érzelmek és álmok között,
a vidáman kéklő ég nyomán.